NHK NAPHEGY KÖNYVKIADÓ KFT. 1016 BUDAPEST LISZNYAI U. 15. TEL.: (1) 201-7745
Interjú Várnai Zsuzsa textilművésszel
A Naphegy Kiadó könyvei érzelmekről, szeretetről szólnak. Szép, művészi mesekönyvei ezeket az értékeket a gyerekek számára is befogadható módon, a gyermeki fantáziát megragadó képekben közvetítik az olvasóknak. Szerettünk volna egy olyan rajzpályázatot kiírni az óvodásoknak és a kisiskolásoknak, amely lehetőséget nyújt a számukra, hogy maguk is aktívan bekapcsolódjanak az életüket érintő kérdések, vágyak megfogalmazásába. A múlt ősszel, amikor éppen azon tanakodtunk, miképpen tehetnénk ezt a pályázatot izgalmassá és különlegessé, megismerkedtünk Várnai Zsuzsa textilművésszel, aki egy rendezvényen kézműves foglalkozást tartott a gyerekeknek. Néhány perces beszélgetés után megfogant bennünk a gondolat, hogy szeretnénk vele közösen dolgozni.
Az „Én és a kedvenc állatom” rajzpályázat célja azt volt, hogy felhívjuk a gyerekek, a pedagógusok és a szülők figyelmét arra, hogy a szeretet és a barátság olyan értékek az életünkben, melyekhez nem kell pénz: embernek és állatnak egyaránt adhatóak.
Várnai Zsuzsa az iskolás korosztály I helyezettjével, Papp Ráhellel
Hogyan kerültél kapcsolatba a textillel?
Amikor a fiaim megszülettek, Ausztriába költöztünk egy évre. A két kicsivel – az egyikük egy-, a másikuk kétéves volt akkoriban - nem unatkoztam otthon, mégis elhatároztam, hogy csinálok valami mást is. Kaptam kölcsön egy varrógépet, és munkához láttam. Főleg a gyerekek számára készítettem mindenféle használati és egyéb tárgyat. A szülinapokra is saját készítésű ajándékokat vittünk. Hamar kiderült, hogy nagy sikerük van a fényképalbumoknak, uzsonnás táskáknak, cicáknak.
A közelünkben volt két nagyon jó textiláru bolt is - és ez végképp eldöntötte a dolgot. Persze, a gyerekkoromból is meríthettem ihletet: a nagymamám varrónő volt, és igazi, drága jó nagymama. Ha nála voltam, mindig kitaláltunk valamit: bármire támadt is kedvem, ő megtervezte, megvarrta, megkötötte, meghorgolta nekem. Rengeteg dologra megtanított, többek között arra, hogy soha sincs lehetetlen, mindent meg lehet oldani.
Honnan jött az ötlet, hogy gyerekrajzokból készíts textilképeket?
Az első gyerekrajz ihlette textilképemet legalább 8-10 éve készítettem. A gyerekeim óvodástársának az édesanyja kért tőlem a gyerek születésnapjára egy markolót - a kisfiú kedvenc járművét. Akkor ugyan még nem volt hozzá rajz, de hogy elég "gyerekhű" legyen, megkértem a gyerekeimet, hogy rajzoljanak nekem egy markolót. A képnek nagy sikere lett, de jó ideig nem volt folytatás.
Néhány évvel ezelőtt Berg Judit barátnőmnél voltam, és Judit akkor 4 éves Bori lánya firkantott valamit egy papírra, és azt mondta: ezt neked adom. A lapon egy gyönyörű királylány volt. Bori, mondtam, ezt megvarrom neked textilből, hogy ki tudd tenni a falra. Már másnapra elkészült a kép, annyira megihletett a figura. Aztán 2009 tavaszán a Zölderdő Óvoda felkért egy kiállításra a Madarak és fák napja alkalmából. A szervező óvó nénivel, Földi Anitával elhatároztuk, hogy az óvoda rendez egy rajzversenyt, és a legjobb rajzokból képeket készítek. Így kezdődött. A kiállításnak nagy sikere volt, utána többen is megkerestek, hogy szeretnének egy-egy saját képet csemetéik rajzaiból.
Hogyan készül egy gyermekrajz ihlette textilkép?
Igazából nincs olyan rajz, amiből ne lehetne képet készíteni. Olyan is előfordul, hogy egy rajzból egyszerűen nem tudok nem képet készíteni, annyira megmozgatja a fantáziámat. Máskor viszont hetekig gondolkozom, hogyan fogjak hozzá, milyen színekkel, milyen anyagokkal dolgozzam, mekkora legyen kép. Mindig van egy pont, amikor tudom, hogy a fejemben már elkészült a lényeg. Akkor hozzáfoghatok a munkához. Kirakom az anyagokat színek szerint - általában egy színnek legalább 10-12 árnyalatával, különböző mintájával dolgozom. Ha ez megvan, akkor megpróbálom kitalálni a formát és a méretet. De ehhez sem tartom magam mindig: az is előfordult már, hogy menet közben a kép mérete az eredeti elképzelés duplája lett. Ha azt szeretném, hogy a gyerekek figurái ne változzanak, akkor külön lapra rajzolom őket, és akkorára nagyítom az összes részletet, hogy arányban álljon a kép végleges méretével. De van olyan is, hogy egy 5x5 centis firkából fél négyzetméteres kép kerekedik. Sokszor nem az egész rajz kerül át textilbe, hanem annak csak egy - számomra különösen izgalmas - részlete. Van, hogy a színeket változtatom meg: ha egy rajz nagyon egyszínű, ha a háttér egybeolvad a részletekkel, akkor mindenképpen továbbgondolom a színeket, és bátran változtatok rajtuk. Sokszor használok a textilen kívül gyapjút, filcet, gyöngyöt, drótot és egyéb kiegészítőket is. A textilképek háromdimenziósak, de emellett azt is fontosnak tartom, hogy mindig legyen rajtuk valami, amivel a gyerekek tudnak játszani egy kicsit. Lehet ez egy levehető figura, egy gombbal felvarrt, mozgatható szárnyú madár, vagy éppen egy erre és arra is hajlítható virágszál. Így a képek mindig változhatnak.
Milyen érzéseid, gondolataid voltak, amikor az „Én és a kedvenc állatom” című rajzpályázat győzteseinek a képeit készítetted?
Először is nagyon nehéz volt csak arra a néhány képre koncentrálni, amit a zsűri kiválasztott, mert a kiesett pályaművek közül is jó néhány a fejemben volt még. Állatrajzokat egyébként is hálás feladat kézbe venni, mert a gyerekek rajzaiban mindig van valami fantasztikus báj, utánozhatatlanság. Akármennyire esetlen vagy aránytalan is egy figura, mindig van benne valami olyan többlet, amit csak a gyerekek képesek belelátni, belerajzolni.
Persze, az is mindig nagyon érdekel, hogy kik állnak a rajzok mögött. Ebben a pályázatban különösen fontos volt ez, ugyanis a gyerekeknek saját magukat is le kellett rajzolniuk, meg kellett jeleníteniük. A sok-sok varrással, tervezéssel, díszítéssel töltött óra alatt lehetetlen volt nem elképzelni, hogy ki az, aki ezeket a gyönyörűségeket rajzolta. Hogy vajon örülni fog-e annak, amit én tettem hozzá a munkájához. Hogy milyen lehet a szobája, ahol remélhetőleg az ő rajzával együtt ott díszeleg majd az én képem is. A legszebb pillanat mindig az, amikor a díjátadón a színekhez, formákhoz tartozó arc, kéz, test végre láthatóvá válik. Nemcsak azért, mert jó érzés látni, kivel "dolgoztam együtt" napokig vagy akár hetekig, hanem azért is, mert felejthetetlen élmény a gyerekek rácsodálkozó tekintete, amely mindig ugyanazt kérdezi: „Jé, ezt tényleg én csináltam?”
Mi volt számodra vonzó ebben a pályázatban?
Ebben a pályázatban talán az volt számomra a legizgalmasabb, hogy itt mindig egy kapcsolatot, viszonyulást kellett ábrázolni – ezt a láthatatlan kapcsot kellett valamilyen módon láthatóvá tenni. Megvoltak a gyerekek, megvoltak az állatok, de a lényeg valójában az a láthatatlan szál volt, amely összekötötte őket. Ilyen volt az elefánton ülő kislány tökéletes harmóniája az állattal, a zebrákhoz közelítő figura világot magához ölelő bizalma, a fa mögül a cica tekintetét kereső leányka, akire a cica ugyanilyen vágyakozva néz vissza, vagy a ló és lovas kettősét jellemző statikus, megváltoztathatatlan egyértelműség. Bővebben a könyvről»
Interjú Módra Ildikóval, a Trapp című kötet szerzőjével
Módra Ildikó
Ha jól tudom, első kötetes szerző vagy. Mióta készülsz az írásra?
Azt hiszem, harmadik osztályos koromban írtam egy fogalmazást egy tulipánról. A tanítónőm akkor azt mondta, ez a gyerek író lesz. De viccen kívül, valahogy mindig írtam. Két novellám megjelent egy antológiában, két másikkal pályázatot nyertem. A Trappot is egy pályázatra írtam, majd bekerült a fiókba, ahonnan a barátaim imádkozták ki, akik sokkal jobban hittek bennem, mint én magamban. Valójában inkább az újságírás foglalkoztatott: túl sokat és túl sok jó könyvet olvastam ahhoz, hogy vegyem a bátorságot… Aztán egyszer egy baráti társaságban Megyesi Gusztáv jól felbosszantott azzal, hogy lusta dög vagyok, és elherdálom azt, ami nekem adatott – ez adta meg a legvégső löketet ahhoz, hogy elküldjem a Naphegy Kiadónak a kéziratot.
Miért éppen mesekönyvvel kezdted? Hiszen nemcsak a gyerekeket tudod megszólítani – ebben a könyvben egy csomó minden inkább a felnőtteknek szól.
Lehet, hogy hiba, de én nem a leendő olvasót láttam a szemem előtt, hanem a történet szereplőit, akik kibújva a billentyűzetből elkezdték élni a saját életüket. Ahogy haladtam oldalról oldalra, egyre inkább szerettem volna „látni” őket, s hát nyilván azon a nyelven szólalnak meg, ahogy bennem a világ visszatükröződik.
Miért éppen cirkuszos mesekönyvet írtál?
Mindössze három dolgot tudtam, amikor leültem írni: legyen benne ló, mert a lányom akkoriban kilencéves lómániás volt (most 16 éves lómániás), legyenek benne a kutyáink, Letti és Vilma, akik éveken keresztül bearanyozták az életünket (a briard például órákon keresztül tiltakozás nélkül tűrte, hogy a kicsi lányom végigvonszolja a kerten, s ezt a procedúrát Vilma kutya felügyelte, felettébb szigorú tekintettel, vigyázva, hogy a gyereknek semmi baja ne legyen). Ma már nincsenek velünk, és szerettem volna emléket állítani nekik. A cirkusznak hosszabb „előélete” volt, de a mánia ebben a történetben is kulcsszerepet játszik: néhány évig a tatabányai Bányász Színpad háza táján ügyködtem – akkoriban ez volt az egyik legnevesebb amatőr színtársulat –, és Lengyel Pál – aki a miskolci Manézs Amatőr Színpad alapítója és rendezője volt – magával hozta ezt a világot, amely számomra misztikus, költői és roppant vonzó volt.
Miben áll a munkamódszered? Hogyan jutnak eszedbe a figurák, a nevek?
A kutyákén kívül minden név „munkanév” volt: a könnyebbség kedvéért a legegyszerűbb módon kereszteltem el a szereplőimet, gondolván, a végére majd csak kitalálok valami jobbat, de mire befejeztem, képtelen voltam átnevezni a csapatot, annyira megszerettem őket így. A kacsát egy cirkuszfesztiválon láttam – erre Trapp is utal egy visszaemlékezésében –, csak „háziasítottam”. A baráti társaságomban elég sok zenész található, így Rokit, a kakast, volt miből összerakni… Egy karthauzi macskát pedig mindig nagyon szerettem volna, de egyszerűbbnek tűnt megírni, mint rászánni magam az új beszerzésre: egyszer már volt egy meglehetősen hisztérikus perzsa macskám, aki rendszeresen megtámadta azokat, akik vendégségbe jöttek hozzám.
Ki a kedvenc gyerekkönyv-szerződ? Kikre tekintesz „mintaként”?
Egyszer egy blogon azt olvastam, hogy nehéz dologra vállalkoztam, mert a gyerekirodalomban már sokan, sokkal avatottabb kezek – ezt már én teszem hozzá – nyúltak a cirkusz témájához, és beszélő lovakból is akadnak felülmúlhatatlan klasszikusok. És valóban. Én is ebben a világban nőttem fel: Lázár Ervin, Csukás István, Erich Kästner, és sokan mások. Anyukám egy faluban volt könyvtáros, és tartok tőle, hogy a gyerekrészleget A-tól Z-ig elolvastam. Nem ismerek olyan módszert, amellyel ezek az emléknyomok, élmények úgy kitörölhetők lennének, hogy aztán ne befolyásolják a saját történetemet. De ha egyetlen nevet kellene mondanom, az mindenképpen Lázár Ervin lenne.
Hogyan jött és miképpen zajlott az együttműködés Szalma Edittel? Ti választottátok egymást? Együtt dolgoztatok, vagy inkább csak párhuzamosan?
Editet Szigethy Katalin választotta, talán azért, mert a grafikusművész már foglalkozott a cirkusz témájával, nem is akárhogyan. Amikor az első illusztrációkat megmutatták nekem, egyszerűen elsírtam magam, annyira gyönyörű volt az a világ, amelyet elképzelt és létrehozott a szöveghez: egészen más dimenzióba emelte a történetet. És én onnantól fogva nem is tülekedtem a „részeredményekért”: éreztem, hogy Edit is legalább annyira szereti ezeket a figurákat, mint én, és cseppnyi kétségem sem volt, hogy ebből valami csoda kerekedik ki. És úgy is lett.
És hogyan tovább? Mik a terveid?
Van egy régi (egyelőre titkos) meseálmom, s egy kedves és tehetséges barátnőmmel épp egy komplexebb, gyerekeknek szóló mese- és ismeretterjesztő kiadványon is törjük a fejünket. Gondolkodom egy novellafüzéren is... De most, hogy a kezembe vehettem a Trappot, elkezdtek könyörögni hozzám a szereplők, hogy ne hagyjam annyiban őket, ha már ilyen szép világot kaptak Edittől ajándékba. De valójában nem nézek túlságosan előre, hanem csak ide, az ölembe, mert rendszerint itt lakik ez a mostani és egyelőre egyetlen könyvem. Könyvünk.
Interjú Szegedi Katalinnal, a Királylány születik című könyv illusztrátorával
Szegedi Katalin
Elsősorban „lányos” meséskönyveket illusztrálsz. Főként külső vagy belső okok játszanak közre abban, hogy így alakult?
Szerintem ezt így nem lehet egyértelműen kijelenteni. Inkább talán úgy fogalmaznék, hogy a mesekönyvekben felbukkanó szép női figurák miatt sok esetben eleve kislányok számára veszik meg a könyveimet, akik szívesen azonosulnak a szépséges királylány szerepével. Ezek a könyvek egyáltalán nem csak a lányokat érdeklik, egyrészt mert ahol királylány van, ott sárkány is van, másrészt pedig azért, mert a családokban a fiútestvérek is „ráharapnak” ezekre a könyvekre. Szerintem ez így nagyon is rendjén van. Nagyon sok általam illusztrált klasszikus mesekönyv természetesen mindenki számára íródott, emellett nem nagyon szeretem ilyen nemi-alapon elkülöníteni a történeteket. A „Királylány születik” talán kivétel, mert az valóban elsősorban lányos könyv, de hálistennek többször előfordult már, hogy kisfiú, sőt felnőtt férfi számára kellett dedikálni ezt a könyvet. De hamarosan visszabeillentjük a nemi egyensúlyt a könyv királyfis párjával....
Érdekes a Királylány születik-ben alkalmazott kollázstechnika – egy-egy adott képbe mindenféle, a külső tárgyi világból vett díszítőelemet beemelsz. Beszélnél erről a technikáról?
Ezt a technikát pár éve alkalmazom. Akkor kezdtem bevezetni az illusztrációimon, amikor meguntam a korábban évekig használt akvarellt. Egy fiktív képsorozat készítésekor szerettem bele, és azóta többé-kevésbé ezzel a techikával illusztrálom az utóbbi időkben készített könyveimet. Mostanában egyre elterjedtebb, egyre divatosabb ezzel a technikával illusztrálni gyermekkönyveket – éppen emiatt lassan váltani szeretnék, mert én nem nagyon szeretek a divattal párhuzamosan haladni. Maga a technika, bár most újra virágkorát éli, természetesen nem újkeletű. A múlt század tízes-húszas éveiben elképesztően modern és vagány képek születtek ebben a szellemben. Túl sokat nem tudok erről a technikáról beszélni, a lényege az, hogy egy csomó vackot ragasztgat az ember a képeire... :)
Hogyan találtatok egymásra Boldizsár Ildikóval? Hogyan működtök együtt? Közösen alakítjátok ki egy-egy könyv képi világát, vagy teljesen szabad kezet kapsz?
Mint kiderült, mindketten régóta csodáltuk egymás művészetét, és mindketten titkon reménykedtünk abban, hogy egyszer talán összefutunk egy munka erejéig... Fantasztikus egymásra találás volt a Móra Kiadó felkérése pár évvel ezelőtt, amikor a Boszorkányos mesék című könyvön együtt dolgoztunk. Ez sorsfordító volt, azóta hűséges alkotópáros vagyunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ő ne dolgozhatna más grafikusssal, vagy én ne illusztrálnám más írók műveit, szó sincs róla, de igazi örömünnep mindig, amikor együtt dolgozhatunk. Nem, nem közösen alakítjuk ki egy-egy könyv képi világát, illetve nem olyan értelemben, hogy ő bármit is kérne, javasolna. Tulajdonképpen soha egyetlen szót sem beszélünk erről. Éppen azért szeretek Ildikóval dolgozni, mert a meséi anélkül is beszélnek a szavak mögött, hogy bármiféle külön instrukcióra szükség lenne. Neki elég egy karaktert akár csak egyetlen szóval jellemeznie a művében, az már számomra tökéletesen elegendő információ: pontosan tudom, hogy milyennek kell ábrázolnom a figurát.
Interjú Nádori Lídiával, a Sárkány a lépcsőházban című kötet szerzőjével
Nádori Lídia (Fotó: Csoszó Gabriella)
Polgári foglalkozásodra nézvést műfordító vagy; és ha jól tudom, a Sárkány a lépcsőházban az első „saját” írásod. Miért éppen egy gyerekeknek szóló könyvvel kezdted?
Eredetileg nem gyerekeknek szólt volna. Úgy történt, hogy fordítóként feladatot adtam magamnak: létező irodalmi anyag reprodukálása (mindennapos fordítói feladatom) mellett meg kell próbálkoznom fikciós szövegek megalkotásával, hogy lássam, milyen fázisokon kell végigmennie egy szerzőnek, a hang megtalálásától a logikus történetvezetésen át a szerkezet, a ritmus és sok egyéb kitalálásáig. Az pedig már régóta foglalkoztatott, vajon el tudom-e találni azt a bizonyos hangot egy elképzelt gyerekközönséggel szemben. Először csak azt tudtam, mit nem akarok. Nem a „gyerekszáj” érdekelt. Nem akartam bölcsességekkel traktálni az olvasót, és nem akartam minden sötétséget, keserű ízt elkerülve csupa fényeset, édeset, színeset írni. Sőt: nem akartam szépet írni, a karcos, sallangmentes beszédmód megtalálása izgatott. Nem akartam úgy tenni, mintha magam is gyerek lennék, hiszen nem vagyok az. De a gyerekek feje fölött vagy háta mögött sem akartam szólni, kacsintani a másik felnőttnek. Felnőttként akartam gyerekeknek mesélni úgy, hogy a szemünk egy vonalban legyen. Azt, ami ebből kikerekedett, elküldtem egy barátnőmnek, mert éppen a bagolyról mint mesehősről beszélgettünk, és akkor megvolt már a baglyos mesém. Meglepő lelkesedéssel reagált, és rám parancsolt, hogy küldjem el a szövegeket egy gyerekirodalmi pályázatra. Valahogy így kezdődött – mire magamhoz tértem, már kérte tőlem a Naphegy Kiadó a többi mesét.
A kortárs gyerekirodalomban viszonylag friss trend a gyerekek hétköznapi életén alapuló történetek egybejátszatása a fikcióval. Voltak-e irodalmi mintáid?
Hoffmann Diótörőjében is egy testvérpár hétköznapi életébe tör be a fikció, úgyhogy szerintem amióta van úgynevezett irodalmi mese, amelynek gyerekek a főszereplői, azóta ez a kiindulás: adott a hétköznapi élet, a leosztott szerepek, az ismerős környezet – és akkor egyszer csak történik valami, ami elviszi a történetet az álomszerűség, a csoda, a beszélő állatok, stb. felé. Az már az utóbbi évtized fejleménye, hogy a történetek hátterébe, díszlet- és kelléktárába beszivárgott a jelenkor, az ilyen-olyan autócsodák, mobiltelefonok, számítógépek, popikonok (Superman és társai) alakjában. Az is viszonylag új keletű, azt hiszem, hogy például a szülők válását, vagy a halált mint a szorongás tárgyát közvetlenebb módon nevezzük meg. Talán annyi újítás állítható az újabb gyerekirodalomról, hogy a nagy tabukat nem szimbolikusan jeleníti meg, hanem többé-kevésbé nevükön nevezi őket. És ezek a művek nyilvánvalóan mind ott dolgoztak nekem a háttérben, például a kortárs gyerekköltészet hangütése nagyon nagy hatással volt rám. Mintául mégsem annyira az irodalom szolgált, mint inkább az a beszédhelyzet, amelyet már az előbb is említettem: valamiről úgy beszélni, hogy sűrítsem is, meg is nevezzem, fel is oldjam, el is játsszam...
Nagyon szép, vigasztaló metafora, ahogy Jancsi nagymamája a sárkánnyal felröppen az égbe. Jól érzékelem, hogy ennek a fejezetnek traumaoldó funkciója is lehet?
Csak azt tudom, hogy a halálról akartam írni. A mesélő nem döntheti el, mire „használja” a meséjét az, aki hallgatja. Ezek nagy titkok. Tapasztaltam már, hogy valamilyen céllal elmeséltem egy mesét a gyerekemnek, aki kiragadott belőle egy számomra jelentéktelennek tűnő részletet, és azt szőtte tovább magában. És hallottam olyat is, hogy valaki éppen azért nem vette meg a könyvemet a gyerekének, mert a nagymama nemrég halt meg, nem akarták felkavarni őt a sárkányos mesével. Talán jól tették. Talán sikerült találniuk egy olyan mesét, amelyik finomabban, áttételesen közelíti meg ezt a fájdalmas témát.
Neked melyik a kedvenc gyerekkönyved? És Jancsinak?
Valóban van egy Jancsi nevű kisfiam, és a Sárkány a lépcsőházban főszereplőjét is Jancsinak hívják. De nem a fiam miatt neveztem el így a mesehősömet, sőt, először el akartam kerülni a félreértésre okot adó névegyezést, mindenféle nevekkel próbálkoztam, csak aztán kiderült, hogy egyik se olyan jó, mint a Jancsi. A leggyakrabban előforduló férfinév a magyar és nem magyar népmesékben, és úgy gondoltam, kipróbálom, megtartja-e magán ezt a nevet egy pesti kisfiú a kétezres években. Jancsi szerencsére nagy kedvvel hallgatja – sőt, lassan olvassa már – a könyveket, túl vagyunk néhány komolyabb gyerekregényen is. Sokat és sokfélét szeretünk. A svéd gyerekirodalom, főleg Astrid Lindgren és Sven Nordquist nagyon vonzó számára. De legalább ugyanennyire szereti a klasszikus magyar népmeséket, gyakran kéri az „Óperenciás könyvet”, és én is ezeket mesélem neki a legszívesebben.
Interjú Finy Petrával, a Gréta garbója című kötet szerzőjével
Finy Petra
Hogyan kezdtél el írni?
Amióta az eszemet tudom, írok és rajzolok. Nagyon félénk gyerek voltam, és talán ez a két dolog segített abban, hogy valahogyan mégiscsak meg tudjak nyilvánulni, vagyis nyitni a külvilág felé. 18 évesen még az Iparművészeti Egyetem tervező grafika szakára készültem, oda elsőre nem vettek fel, második helyen meg a francia-magyar szakot jelöltem meg, így végül tanár lettem, és közelebb kerültem az íráshoz. A főiskola idején Vilcsek Béla tanárom beválogatta egy kisprózámat egy antológiába, és onnantól, ha nem is teljesen egyenes, de elég egyértelmű út vezetett az írás felé. Diploma után reklámszövegíró lettem, így munka közben is sokat játszottam a nyelvvel, munkaidőn kívül pedig szépirodalommal foglalkoztam. Aztán megszülettek a lányok, és egyre több gyerekszöveget kezdtem el írni. Persze most is születnek felnőtt írások, de Emma és Léna inkább gyerektémákra inspirálnak.
A gyerekirodalom mely vonulatához sorolnád a Gréta garbója verseit? Kik hatottak rád elsősorban?
Szokták azt mondani, hogy a svéd gyerekversekhez hasonlítanak ezek a szövegek, de annál sokkal csapongóbbak, illetve asszociatívabbak, és közelebb állnak a prózához. Én ezért versmesének gondolom őket, melyekre hatottak Lázár Ervin és Mosonyi Alíz írásai, kegyetlen, mégis rendkívül érzékeny humorukkal, Tóth Kriszta és Lackfi János versei többrétegű nyelvi játékosságukkal, meg talán Nemes Nagy Ágnes természetbe oltott misztikuma és Janikovszky Éva erőt adó józansága. De azt hiszem, minden hat rám, amit látok és olvasok.
Melyik korosztályhoz szólnak ezek a szövegek?
Hát igen, csalóka az alcím, mert figyelmesen el kell olvasni, hogy az embert ne csapja be: versek óvodásokról, és nem óvodásoknak. Való igaz, hogy egy kisiskolás egy óvodásnál könnyebben bogozza ki a nyelvi szövevényességet, vagy fogja fel a komolyabb üzeneteket, de mindemellett azért bizonyos szövegregiszterek vagy történeti szintek azonnal átjönnek az óvodásoknak is, és nevetgélnek is rajtuk. Ez a könyv mégis alapvetően a náluk idősebbeknek szól, azoknak, akiket már megcsapott az élet szele, láttak akár szomorú dolgokat is a világból, és tudják, hogy gyereknek lenni semmivel sem egyszerűbb, mint felnőttnek. Érdekes, hogy számos gyerektelen, fiatal felnőtt vásárolja meg magának a könyvet csak úgy, szórakozásból. Ez valószínűleg Anna varázslatos képei miatt lehet.
Mennyit merítesz a saját életedből, illetve a gyerekeid életéből és szövegeiből?
A könyv különlegessége az, hogy még azelőtt kezdtem el gyerekverseket írni, hogy Emmáék megszülettek volna. De mivel a családom elég népes, a testvéreim gyerekeinek egy-egy mondata is visszaköszön a versekben. A koszméhet például a bátyám lányától, Ágitól "kaptam", amikor az alcsúti arborétumban jártunk. A magányterületet viszont a férjem "ajándékozta" nekem, amikor a család Velemben kirándult. Magyari Andi barátnőmtől a becsinált levest kaptam, aki azon morfondírozott az egyik levelében, hogy ez milyen érdekes étel lehet. Emma is adományozott nekem szójátékot, a sárkányteregetést, de azt előbb megírtam, aztán tőlem függetlenül ő is kitalálta, anélkül, hogy hallotta volna a szót. És mivel nyelvileg elég találékony családban élek – a férjem, az apám, a bátyám és a nagymamám is folyamatosan gyártja a szóvicceket –, elég jól el vagyok látva anyaggal, olyan esetekre, amikor épp nem jut eszembe semmi. Bár ez szerencsére ritka.
Hogyan születnek a versek? Amikor leülsz dolgozni, egy-egy történetből vagy inkább egy nyelvi ötletből indulsz ki?
A vers címe – ami mindig egy szójáték –, általában már megvan előre, de mire gép vagy füzet elé kerülök, már azt is tudom, hogy miről fog szólni a vers. Hogy közben merre kanyarodik, vagy milyen asszociációkkal bővül, csak út közben derül ki, de a történet váza mindig előre megvan. A Fekete Péternél például tudtam, hogy ez a kisfiú a sötétet és a feketét szereti, és az átlag gyerekek számára bámulnivaló élete van, furcsa vágyakkal, mivelhogy utálja a világosságot. A Becsinált levesnél is tudtam, hogy a helyszín apám egyik munkahelye, egy öregek otthona lesz, egy gyerek szemszögéből bemutatva, aki egy tolókocsit sem úgy lát, mint egy felnőtt, hiszen mindenben a játékot és az életet keresi. Egy öregek otthonában sem a halálra gondol először, hanem hogy milyen izgalmas hely az idősek furcsaságaival, akik becsinált levest főznek.
Mit szólsz a Holló Anna különdíjához a Szép Magyar Könyv 2009 Versenyen?
Leírhatatlanul boldog vagyok, mert Anna nagyon megérdemelte a kitüntetést: a Gréta csak egy egyszerű verses könyv lenne az ő illusztrációi nélkül. Holló Anna kivételes grafikusművész: maga is "ír". A szöveg mellé olyan gazdag képi történetet kanyarít, ami továbbgondolkozásra, továbbnevetésre és továbbélésre készteti az olvasót. Ez az életteliség nagyon fontos jellegzetessége a rajzainak: minden burjánzik, mozog, fészkelődik és viccelődik a képein. Olyanok ezek az illusztrációk, mint egy kisgyerek: egy percre sem pihennek. Olyan mívesen újító szelleműek, mint a legnagyobb külföldi alkotók munkái.
Interjú Holló Annával, a Gréta garbója című kötet illusztrátorával
Holló Anna
Hogyan kezdtél el gyerekkönyveket illusztrálni?
Képgrafikusként végeztem a Képzőn, előtte grafikaszakos voltam a Kisképzőben, ahol az érettségi munkám egy könyvterv volt a groteszk költészet gyöngyszemeihez, de ez felnőtteknek készült. Kifejezetten gyerekkönyv illusztrálásra csak a Gréta garbója kapcsán vállalkoztam. A saját magamnak készült munkákra gyakran mondták, hogy „Jaj, hiszen ez olyan, mint egy gyerekkönyv-illusztráció! Miért nem csinálod ezt?” A munkáim hozták a lehetőséget, nem én kerestem. Történetekben gondolkodom, a „világom” tele van hétköznapi és fantasztikus szereplőkkel, melyek az ábrándozásaim, a morfondírozásaim eredményei. Gyakorlatilag bármi megtörténhet a papíron, és ennek révén olyan szabadságot tudok megélni, amelyről remélem, hírt adnak a képeim is. Az illusztrálás egy kicsivel kötöttebb műfaj, de izgalmas, nagy kihívás az is, hogy megtaláljam magam az adott szövegben vagy feladatban. Sok tanulnivalóm van még, hiszen ez egy komoly szakma, nem feltétlenül elég szépen rajzolni.
Milyen technikákkal dolgozol?
A lehető legváltozatosabb technikákkal, és éppen ezért nem érzem úgy, hogy bármelyiket is teljes mértékben uralnám – ami addig nem probléma, amíg nem jön egy megrendelés, ahol legalább nekem tudnom kell, hogy mire vagyok képes. A Gréta illusztrálása közben kerültem újból egy kicsit közelebb az akvarellhez. Sokszor a hordozó határozza meg az eszközt, amit választok. Például a sárgás diósgyőri papírra grafitceruzával készítek vonalrajzokat; a szép, színes tónusú papírokra zsíros ceruzával vagy krétával rajzolok; a rongy ingres-re ecsetfilccel és tussal maszatolok, vagy „vonal-anorexiás” rajzokat készítek; fára, kőre, papírhulladékra bármivel rajzolok (ami fog). Mindig is érdekeltek a sokszorosító grafikai eljárások, de mostanában talán a leginkább az olajfestés és a számítógépes grafikai programok izgatnak.
A gyerekirodalom mely vonulatait érzed magadhoz, a képi világodhoz közelállónak?
Nehéz kérdés ez, ezen még nem gondolkodtam igazán. Nagyon szeretem azokat a meséket, melyek meglepnek, humorosak, kicsit groteszkek, vagy úgy használják a régi mesék fordulatait, hogy az erő és a tartalom nem vész el. Például Pierre Gripari meséi jutnak eszembe, de most olvastam újra Andrew Lang Maflázia című könyvét is, és nagyon jól szórakoztam: Réber László rajzai tökéletesen kiegészítik a történetet. Jó volna képeskönyveket csinálni, mint amilyenek Mosonyi Alíz és Háy Ágnes könyvei, ahol a kép és a szöveg szorosan együtt él. Vagy eszembe jut még a Kis Kukac könyv az egyedülálló humorával, kedvességével és abszurditásával. De a versekhez is közel kerültem: nagy öröm kézbe venni a nemrég megjelent Aranysityakot, a sok jó verssel. Lehet, hogy néhányat én is „megképesítek”.
Hogyan folyt az együttműködés Finy Petrával?
Nagyon jó volt vele együtt dolgozni. Szeretem a humorát és a gondolkozásmódját; azt hiszem, van valamifajta szellemi rokonság közöttünk. A születésnapomon ültünk le először Petrával és Szigethy Katával megnézni a portfoliómat, és ha már a Kiadót is szóba hoztam, meg kell mondanom, hogy velük is nagyon jó élmény volt együtt dolgozni. A tapasztalatlanságomból adódó csúszásokat nagyon jól tolerálták, és abszolút támogató légkört teremtettek. De a kérdésre visszatérve, Petrával, sajnos, nem tudtunk sokat találkozni a munka alatt, ők kiköltöztek a Pilisbe, és megszületett Léna lányuk is. Viszont a Könyvfesztiválon megittunk együtt egy limonádét, és új ötleteink támadtak: pályázni szeretnénk egy külföldi képeskönyv pályázatra, de hogy ebből mi lesz, azt most még nem tudom.
Mit szólsz a Szép Magyar Könyv 2009 Verseny különdíjához?
Nagyon örülök neki; mindig jó érzés, ha pozitív visszajelzést kap az ember. Sokat dolgoztam ezen a könyvön, és örülök az elismerésnek. Remélem, a díj kapcsán több ember ismeri meg a könyvet és a munkáimat is.
Interjú Jakabosné Kovács Judittal, a Kerekítő című kötet szerzőjével
Jakabosné Kovács Judit
Milyen szerepet játszanak a munkádban, a mindennapi életben az ölbeli játékok, mondókák?
Ebben élek. A gyerekeim születése után kezdett el foglalkoztatni a téma, és miután ők kinőttek belőle, a művelődési házakba látogató babákkal és kisgyerekekkel folytattam a játékot. Főállású mosolyfakasztó vagyok. A mondókák, ölbeli játékok tele vannak humorral, amely a gyereknevelés későbbi szakaszaiban is nagy segítségemre vált. Néha úgy érzem, ez az egyetlen igazán hatásos fegyverem. Egy jókor jó irányba lőtt poén egészen komoly dolgokon segíthet át.
Hogyan jött a Kerekítő könyvek ötlete? Hogyan találtatok egymásra a Naphegy Kiadóval ?
Mindig is szerettem a könyveket. Szerettem őket szagolgatni, birtokolni, gyűjteni, és persze olvasni is. Amíg három gyermekemmel otthon voltam, ugyanúgy vártam az esti mesét, mint ők. Sok mondókás gyűjteménnyel találkoztam, de mire végigrágtam magam rajtuk, már semmire sem emlékeztem, csak arra, amit korábban is ismertem. Szöget ütött a fejemben, hogy másként kéne ezt csinálni. Hogy kéne egy olyan könyv, amely nemcsak a szülőknek és a pedagógusoknak szól, de a gyerekek is szívesen nézegetik, amiben kevesebb mondóka, ölbeli játék van viszont játékleírással és egy-egy letisztult képpel. Baba-mama csoportokat vezettem, és a honlapon feltüntettem a mondókákat, melyeket nap mint nap használok. Aztán egyszer kezembe került Somogyi Réka selyemfestő albuma. Ennek hatására én is ecsetet ragadtam, de nem tudtam mást festeni, mint ami bennem van: az ölbeli játékokhoz képeket. Ahogy gyűltek a képek, újra eszembe jutott, hogy megjelenhetne könyvként, kapcsolódó klubhálózattal, foglalkozásokkal a kisgyermekes családoknak. Kilincselni kezdtem a kiadóknál, nem kellett sokat mennem. Az első helyen is már nagyon megörültek a tervnek, de a gazdasági válság miatt nem tudtak csak 2010-re szerződni, így mentem a Naphegy Kiadóhoz, ahol két napon belül eldőlt, hogy még be tudják vállalni 2009-re. Szerették volna, ha profi illusztrátor rajzolná, így lemondtam a saját képeimről. Jó döntés volt, így mindenki azt tette bele, amihez igazán ért. Nem bántuk meg, hogy mindig szakmai szempontok mentén haladtunk.
Milyen szempontok alapján válogattál?
Csak népi mondókák és ölbeli játékok kerültek a kötetbe, mert úgy gondoltam, hogy ez az alap, amire később építkezni lehet. Igyekeztem úgy válogatni, hogy változatos legyen: lovagoltatók, csiklandozók, cirógatók, tenyeresdik, lógázók, hintáztatók. Körülbelül hétezer mondókából szűrtem ki ezt a keveset, figyelve arra, hogy olyanokat válasszak, amelyeknek a nyelvi világa még közel áll a ma emberéhez is. A kevésbé ismert szövegek mellé több közismertet is beválogattunk, hogy a ráismerés öröme megszerettesse a gyerekekkel a könyvet, és nyitottabbá tegye őket az új játékokra.
Vannak további könyvterveid?
A Kerekítő második kötete ősszel jelenik meg. A benne bukfencező Manó bennem már életre kelt, idővel mesekönyv lesz belőle az óvodás korosztály számára, egy kis különlegességgel tűzdelve. Keményfedelű lapozókkal is készülünk a piciknek.
Mit szólsz a Szép Magyar Könyv díjhoz?
Igazi meglepetés, hogy a könyv megjelenése után, utólag még ilyen megerősítésben is részem lehet. Egy biztos: a gyerekeknek és szüleiknek köszönhetem. Na jó, meg a Kiadónak, és persze Krisztának, az illusztrátornak, családomnak, barátaimnak és mindenkinek, aki az életem bármely pillanatában is megnevettetett. Játék az életem, de nagyon komolyan játszom, sok idő és munka van mögötte. Reménykedtem, hogy egyszer meglesz az eredménye.
